Ezzel a két rövid mondattal lehet talán a legérzékletesebben bemutatni a kamaszkor alatt gyermekeinkben lejátszódó állandó ellentmondásokat. Szülőként nem egyszerű feladat lavírozni a két felszólítás között, de nem lehetetlen!
A kamaszkor nem betegség
Ez az időszak számunkra és a gyermekünk számára is rendkívüli történésekkel jár, hiszen vége a kisiskoláskor „békés” időszakának, a kiegyensúlyozott szülő-gyermek kapcsolatnak.
Ahogy Uzsalyné Pécsi Rita nagyon érzékletesen írja könyvében (1): „a biztonságos kötődéseket a kamaszkor elvágja, pontosan úgy, ahogy annak idején a köldökzsinórt vágták el, akkor is véget ért egy szakasz, és most véget ért a következő”.
A kamasz gyermek a kapcsolatait – elsősorban velünk, szülőkkel – maga vágja el, és egyedül akarja majd újra felépíteni. Ez az erőszakos szakítás nem a személyünknek szól, hanem a szülőségnek, mint intézménynek. Vissza fog térni hozzánk, de ahhoz előbb el kell mennie!
A fejlődés természetes része ez a változás, és annak hiánya nagyobb bajt okozna, mint a bennünk zajló fájdalom, amit ez az első leválás jelent. Valamikor végbe kell menniük, és végbe is mennek a kamaszkori krízis alatt bekövetkező lelki változások. De nem mindegy, hogy mikor! A legoptimálisabb, ha 12-18 év között zajlik le, de nem ritka az sem, hogy kezdete kitolódik a fiatal felnőtt korra, vagy még későbbre.
Fontos, hogy még mielőtt gyermekünk belépne a kamaszkorba, tisztában legyünk ennek az időszaknak a kiemelt fontosságával és pótolhatatlan szerepével, és mi szülők is terelgessük őt efelé! Igen!
Van, akit terelgetni kell a kamaszkori krízis felé!
Most 13 éves lányunk felettébb szabálykövető és engedelmes. Ő az a típus, akit kicsit erőszakosabban kell arrafelé irányítani, hogy merjen a saját akarata szerint dönteni, hogy bátran álljon ki a véleménye mellett és döntsön önállóan az őt érintő kérdésekben, vagyis viselkedjen kamaszhoz méltóan! Ezzel szemben az épp csak kiskamasz korba kerülő fiúnk már most olyan stílust enged meg magának velünk szemben, hogy biztosan tudjuk, őt nem kell majd bíztatni a lázadásra.
A kamaszkori önállóság
A kamaszok pont arra a legérzékenyebbek, amikor gyereknek nézik őket. Leginkább az önállósodásra vágynak, amihez az első lépést már meg is tették: elszakadtak tőlünk! Most pedig el is várják, hogy ezt vegyük tudomásul, fogadjuk, sőt ismerjük el! Persze egy kiskamasz sok tekintetben gyerekesen viselkedik még, hiszen nincsenek meg a hőn áhított önállóság módszerei benne, csak a vágy, ami majd maga után hozza a formát is! Ezt nekünk is nagy türelemmel ki kell várnunk, amíg felnő az önállóság.
Vigyázni kell tehát még a szabadság átadásával ebben a korban,
ennek is fokozatosan kell végbe mennie, a gyermekünk érettségét figyelembe véve!
Uzslayné Pécsi Rita szerint nem szabad miden felelősséget a nyakukba tenni, ehhez még nem elég erősek. Ne essünk abba a hibába, hogy néhány hiábavaló vita után úgy döntünk, nem küzdünk tovább velük és mostantól semmibe nem szólunk bele, megkapják a vágyott szabadságot és önállóságot! A szülők ugyanis továbbra is mi vagyunk! Mi tartozunk értük felelősséggel, hiszen az ítélőképességük, helyes veszélyérzetük fokozatosan alakul ki, ezért a szabadságot és a felelősséget is fokozatosan növelhetjük csak.
Önállóságra nevelés – de hogyan?
Ma bizonyos szempontból túl gyorsan nőnek fel a gyerekek. Olyan gyorsan, hogy szinte igazi gyermekkoruk sincs…mert a felnőttséget felelősség vállalás nélkül kipróbálni jó játéknak tűnik számukra, a szülők számára pedig gyakran a legegyszerűbb megoldásnak a konfliktusok kezelését illetően, ha már úgy érzik gyermekük kicsúszott a kezükből.
Vajon rájuk hagyhatjuk
- az energia italok fogyasztását,
- a dohányzást,
- az ellenőrizetlen bulikat,
- a követhetetlenné váló internetes szörfözésüket?
Vigyázzunk a szabadság adagolásával 12-14 éves kor között!
Felelősségvállalás nélkül senki sem lehet önálló – a kettő együtt kell, hogy járjon!
Szülőként csak annyi önállóságot adhatok neki kamaszkorban, amennyiért felelősséget is tud vállalni, és amit én számon is tudok utána kérni!
…annyit viszont adnom kell!
Mert a valódi önállóvá válás értelmében ma nagyon lassan nőnek fel a gyerekek, és ez nem az ő hibájuk. Mi, szülők, nem engedjük el elég korán a kezüket. Sok esetben túl féltjük, túl óvjuk őket. Velük akarunk menni akkor is, amikor valójában csak kísérnünk kellene őket – lélekben. Pedig a jó (okos) szülő egyik ismérve éppen az lenne, hogy a gyermek a szülője nélkül is tud boldogulni, hogy megtalálja helyét a világban. Majd – mikor már felnőtt – mindazt a törődést, figyelmet és elfogadást, amit tőlünk tapasztalt, a külvilágban szórja szét.
Támogassuk a kamaszkori önállóság kibontakozását!
Csak abból a kamaszból válhat életrevaló, kreatív és megfelelően – nem másokat elnyomó – érdekérvényesítő képességgel bíró felnőtt, aki már gyermekkorában is hozhatott önálló döntéseket, és akitől nem vették el túlféltésből vagy túlzott szigorból a lehetőséget, hogy saját maga tapasztalja meg a világot.
Váltsunk stílust!
A kamaszkori önállóság megjelenésével más módszerek kellenek, más hozzáállás, más nevelési stílus! Át kell alakulni az együtt eltöltött idő formáinak is, engedjük, hogy ők is alakíthassák ezeket (szülinapok, karácsony, családi nyaralások, közös programok) és ezáltal jobban magukénak érezzék, hogy ne nyűg legyen számukra a családdal eltöltött idő, hanem kibontakozhassanak benne.
Szerző: Benedek-Horváth Bogáta
A cikk a következő szakirodalom felhasználásával készült:
A kamaszkor és serdülőkor mamata-cikkeit itt olvashatjátok: serdülőkor