A korábbi szakmai szempontok alapján összeállított cikkben már sok mindent olvashattatok a 12-14 év közötti kamaszkori krízisről. Most ezeket megerősítve és kiegészítve írok nektek néhány tapasztalatot ahhoz, hogy az eddig megszerzett ismereteket, hogyan lehet beépíteni a mindennapokba.
A cél az, hogy a problémák megközelítése, szemlélete alakuljon át bennünk, és ezáltal biztonságosabban tudjuk kezelni a nehéz szituációkat, kényes kérdéseket, amikből bőven akad minden nap, ha kamasz gyermek van a családban.
Két kamasz és két kiskamasz gyermekünk mellett hamar rá kellett jönnünk, hogy az eddig jól működő családi életünkbe változás állt be, és nem ideiglenesen… Ez a változás pedig tőlünk is új látásmódot kívánt.
A serdülőkor újjászületés
A serdülőkor gyermekeink újjászületését jelenti, ahogyan ezt Pécsi Rita neveléstudományi szakember mondja. Ez a születés pedig pont ugyanannyira gyönyörű és ugyanannyira fájdalmas mindannyiunknak, mint 12-14 évvel ezelőtt, amikor gyermekeink beköltöztek az életünkbe. Akkor mérhetetlen örömmel, kíváncsisággal és persze némi félelemmel vetettük bele magunkat ennek az új életnek a megismerésébe. Sok helyen, sokféle szakembertől tájékozódtunk a szülésről, a csecsemők gondozásáról, szülésfelkészítésre jártunk, könyveket, újságokat olvastunk, mert éreztük, hogy valami új, eddig ismeretlen élethelyzetet hoz számunkra egy kisgyermek születése, addigi zárt kettősünknek ki kell nyílnia egy új élet befogadására.
Most a kamaszkoruk küszöbén pont ugyanez történik. Most pont ugyanolyan lelkesen kell igent mondanunk az új életükre – pont ugyanúgy kell elfogadnunk és törekednünk a lehető legalaposabb megismerésükre.Ehhez pedig tanulnunk kell. Minden egyes nap. Új könyveket kell olvasnunk, új előadásokra kell járnunk, hogy ismét felkészülten várjuk az életünkbe bekövetkező változásokat. Új szülői feladatokkal kerülünk szembe nap, mint nap, de tudjuk, hogy nem csak nekünk jelent nehézséget ez az időszak, nem csak mi szembesülünk erőnket, türelmünket megpróbáló kihívásokkal. Gyermekeinknek hasonlóan nehéz saját testi-lelki változásaikat elfogadni, feldolgozni, érzelmi hullámvasútjukon ülve naponta szembesülni a felnőtté válás időnként ijesztő folyamatával. Mindezek mellett pedig úgy érzik, hogy egyedül vannak, hogy nem értjük meg őket. Ezen a ponton van először is feladatunk nekünk szülőknek.
Adjuk tudtukra, hogy mellettük vagyunk, velük együtt küzdünk és nem ellenük!
Kamasz gyermekeink belső fejlődését meg kell ismerni és végig kell kísérni, mert most ők is leginkább azt szeretnék tudni, hogy mi történik bennük, miért változik meg körülöttük minden, miért nem jönnek ki velünk – a szüleikkel, miért érzik úgy, hogy minden mondatunktól, kérdésünktől idegesek és feszültek lesznek. A legnagyobb vágyuk most az, hogy azt érezzék rajtunk, tudjuk mi megy végbe bennük, ez ugyanis biztonságot ad nekik. Annak az érzésnek a biztonságát, hogy nincs velük baj, mert az, ami most velük történik normális, sőt szükséges és ezen a folyamaton mindannyian átestünk, mi szülők is! Nem a szavainkra van most szükség, nem órákon át tartó lelkibeszédre, hanem a tetteinkre, a példánkra.
Néha ezek egészen egyszerű dolgok:
- Meghallgatni vele azt a számot, amit a legjobban szeret, anélkül, hogy kritizálnánk a zenei ízlését – hiszen még ez is most alakul, formálódik, most építi fel önmagát és ehhez sok mindent meg kell hallgatnia, ki kell próbálnia (természetesen a testi-lelki biztonságát megőrző keretek között).
- Beülni vele egy olyan helyre, amit ő választ, ahol nem feszeng, ahol talán könnyebben megnyílik előttünk.
- Elmenni vele moziba úgy, hogy ő választ filmet, utána meghallgatni a véleményét a filmről, és elmondani a mi gondolatainkat, anélkül, hogy minősítenénk az övét.
Ez nagyon fontos! Nem kell mindenben egyet értenünk vele, és nem kell magunkban tartani a saját véleményünket sem! Mindent el lehet mondani, de a stílust helyesen kell megválasztani. Ne éreztessük vele ebben a helyzetben a szülő – gyermek szerepeket. Most nem. Most mellérendelő a kapcsolatunk.
Támogassuk az önállóság megszületését!
Nem kell minden pillanatban a nyomában lennünk, nem kell faggatnunk, az érzéseiről, gondolatairól. Most csak kísérni kell. Csak az kell, hogy, amikor szüksége van ránk ott legyünk – most ő diktálja az ütemet abban, hogy mikor osztja meg velünk belső érzelmi világát, gondolatait – soha ne erőltessük rá magunkat, ne kíváncsiskodjunk, ne faggassuk. Természetesen nem minden területen igazodunk hozzá – most mindennél fontosabb, hogy egyértelműek legyenek a határok. Abban nem kaphat döntési szabadságot, hogy elmondja-e vagy sem, mit csinál, hova megy a barátokkal, haverokkal iskola után, vagy hétvégén. Minden programjáról tudnunk kell, hiszen miénk a felelősség, bármi is történik! De programot már ne mi válasszunk nekik!
A választás szabadsága most az övé! Ajánlani lehet, de a döntését tiszteletben kell tartanunk! Felmerülhet a kérdés: és, ha rosszul választ? Ha én nem értek vele egyet? Akkor is hagynom kell? Például egy mozifilm esetében, és itt nem a korhatáros filmek be nem tartására gondolok! Most hagyhatom, mert a választása eredményéből tud majd tanulni! Amennyiben mi nem tartjuk jónak a filmet, de engedjük, hogy megnézze, akkor megadjuk számára a lehetőséget, hogy maga ismerje fel mit érdemes megnézni és mit nem szükséges, tehát a döntése később már tudatos lesz! Legközelebb lehet, hogy utánanéz a filmnek, kritikákat olvas róla, esetleg kikéri a véleményünket mielőtt dönt. Ez hatalmas lépést jelent az önbizalma és az önállóságának építése szempontjából! Természetesen előfordulhat az is, hogy a választását semmi esetre sem akarjuk megengedni. Itt vigyázzunk! Csak valóban komoly indok esetén tiltsunk! Ebben az esetben legyünk határozottak és mondjunk egyértelmű nemet!
14 éves nagy fiúnkat az osztálytársai moziba hívták. A választásuk egy horror filmre esett. Mikor megkérdezte tőlünk, hogy elmehet-e, gondolkodás nélkül válaszoltuk, hogy: NEM! Pontosan tudtuk, hogy nem bírná végig nézni, nem is kifejezetten szeret moziba járni – inkább a társaság miatt ment volna -, nem akartuk, hogy ott kerüljön kellemetlen helyzetbe. Először megdöbbent a hirtelen kapott határozott válaszunkon, de aztán éreztük a hangján, hogy valójában megkönnyebbült! Nem akarta ezt a filmet ő sem megnézni, de az osztálytársaknak nehezebb lett volna nemet mondani, mint elfogadni a mi tiltásunkat.
Nem kell tehát túl sok szabály, de azok betartatásában legyünk következetesek! Határok között fogja magát biztonságban érezni ő is, még akkor is, ha folyton feszegeti őket.
Hagyjuk, hogy önmaguk bogozzák ki lelki csomóikat!
Ez is a felnőtté válás útja. Ez nekünk szülőknek is nagyon nehéz, hogy el tudjuk engedni a kezüket, hogy el tudjuk fogadni a lelki küzdelmeiket, kudarcaikat, kisebb nagyobb veszteségeiket – mindezeket anélkül, hogy mindenáron megoldani akarnánk őket. Meg kell tanulniuk megküzdeni velük, pontosan úgy, ahogy a pillangónak a bábból való kiszabadulásért szinte erején felül kell teljesítenie. Ha ilyenkor valaki megsajnálná és kibontaná a bábot helyette, azzal megszabadítaná ugyan a nehéz, fáradtságos, talán fájdalmas küzdelemtől, de a repülés minden nehézséget feledtető, mámorító boldogságától is. Ugyanis, ha a pillangó nem saját erejéből bújik ki a bábból, akkor soha nem fog tudni repülni. A segítő kezek, csupa jó szándékból, megfosztanák a szabadságától örökre…és az életétől is, hiszen az a pillangó, amelyik nem tud repülni nem lehet hosszú életű.
Csak kísérnünk kell őket!
A küzdelmeinknek célja van, és rengeteg lehetőség rejlik bennük. Ne fosszuk meg gyermekeinket attól a boldogságtól, hogy meg tudják oldani, ki tudják bogozni a nehézségeiket – és lássuk be, egészen más módon ugyan, mint ahogy mi, felnőttek tennénk, de sokkal fantasztikusabb megoldások születnek meg bennük. Ne fosszuk meg őket az önállóságuktól!
Szerző: Benedek-Horváth Bogáta
A cikk a következő szakirodalmak felhasználásával készült: Uzsalyné Pécsi Rita: Nevelés az élet szolgálata 3. – 4. kötet, Kádár Annamária: Mesepszichológia
Korábbi serdülőkorral kapcsolatos cikkeinket itt olvashatjátok: serdülőkor