Timit és Andrist 2024 januárjában ismertük meg, amikor részt vettek a Szülőség okosan c. tanfolyamunkon. Már akkor is nagyon rokonszevesek voltak, hétről-hétre, nagyon lelkesen vettek részt az órákon. A Mamatában fontosnak tartjuk, hogy mindig jó és közvetlen legyen a hangulat, ezért a köztes szünetekben is szívesen beszélgettünk és osztottuk meg az addigi élményeinket egymással. A tanfolyam végén – mint mindig – úgy köszöntünk el tőlük, hogy szeretettel várjuk a fejleményeket és nagyon örülnénk neki, ha a jövőben is hallanánk majd róluk. Nos, nem is kellett sokat várnunk, egy reggel hosszú üzenetben büszkén írták meg, hogy megszületett kislányuk Léna. Elmondhatatlan hálát éreztünk, hogy elsők között értesítettek minket is, jóllehet azelőtt nem ismertük egymást, mégis azt gondoltuk, hogy egy kicsit mi is a részesei lehettünk a boldogságuknak. Azóta eltelt majdnem fél év, Léna 6 hónapos lett a kapcsolat továbbra is fen van közöttünk és nemrég személyesen is ellátogathattam az otthonukba, hogy ott meséljék el az eddig átélt közös élményeiket.
Dóri: Timi, milyen szép és csinos vagy! Mesélj, hogy vagytok?
Timi: Nagyon kedves vagy, jól esik ezt hallani. Igazából nem nézek ám mindig így ki, de most úgy örültem, hogy jössz, végre volt alkalmam picit kicsinosítani magam. Egyébként jól vagyunk, köszönjük szépen. Léni most pont alszik.
Dóri: Kisgyerekes szülő lévén pontosan tudom, hogy milyen nagy áldás tud lenni, ha egy gyerek alszik, így szinte automatikus módon halkabban kezdtünk el beszélni. Persze mindenki tudja, hogy nem feltétlen jó, ha síri csönd van otthon, mégis valahogy úgy nyugodt az ember lelke, ha pár fokkal alacsonyabb frekvencián beszél. Timi viccesen meg is jegyezte, hogy az édesanyja sokszor még a telefonba is szinte suttogva beszél hozzá, amit Léna nem is hall…
Timi: Nagyon jól vagyunk, most már kezd valami kis rendszer lenni az életünkben. Örülünk, hogy túl vagyunk a kezdeti 6-8 heten, ami nagyon nem volt egyszerű.
Dóri: Időközben megérkezett Andris is a munkából, így együtt mesélték el az elmúlt fél évüket. Volt szó a szülésről, sírásról, szoptatásról, fürdetésről és a gyermekágyi időszak kihívásairól.
Timi: A szülésnél nem minden alakult úgy, ahogy azt elterveztük, de jó volt, hogy megerősítettek minket abban, hogy rugalmasan álljunk hozzá a szülési tervünkhöz. Nagyon vicces volt, amikor már kérdezte a nővér, hogy készen vagyunk-e, akkor én még gyorsan begöndörítettem a hajam, biztos, ami biztos…Ma már örülök, ha nyugodtan meg tudom mosni és picit magamban tudok lenni a fürdőszobában.
Dóri: A szülés végül rendben lezajlott, Léni egészségesen és a kórházi dolgozók elmondása alapján, igen hangosan megérkezett a szüleihez. A legtöbb esetben alapvetően fel vannak készülve a kismamák, hogy nem lesz egyszerű a szülés, és a közben átélt fájdalom, de abban Timi is megerősített, hogy mindezek ellenére a legcsodálatosabb dolog volt, mikor végre a kezében tarthatta a kislányát.
Timi: A kezdeti időszakban mi szinte végig a nálatok tanultakba kapaszkodtunk.
Andris: Így van. Januárban letettük egy irányzat mellett a voksunkat, amit mi jónak és követendőnek találtunk. Ezt a tudást nálatok kaptuk meg, olyan szakemberektől, akik a legújabb tudományos kutatások alapján javasolták nekünk az ajánlott dolgokat. A tanfolyamon sokat tanultunk, így valamennyire fel voltunk készülve a nehezebb helyzetekre, de valójában élőben jött ki, hogy ez mennyire nehéz tud lenni. Mi is lelkesen bólogattunk, hogy majd sírni fog Léna, meg nem fog aludni, de azt, hogy ez élőben milyen lesz majd, nem tudtuk elképzelni. Nagyon örültünk, hogy elmondtátok ennek az időszaknak a természetes fejlődési menetét, ebbe tudtuk mi is kapaszkodni, amikor már előjöttek bennünk is a kételyek és kétségek, hogy valamit biztosan nem csinálunk jól. Az a tudás, amit nálatok kaptunk, megerősített minket abban, hogy mindent jól csinálunk, de ehhez kellett a mi kitartásunk és hitünk is, hogy vége lesz.
Timi: Így van, ha ott akkor ezt nem mondjátok el, akkor biztosan rohantunk volna az orvoshoz, de így talán csak egyszer beszéltünk vele, hogy mit tudnánk csinálni, hogy meg tudjuk nyugtatni a kisbabánkat.
Dóri: Milyen érzést váltott ki belőletek Léni sírása?
Andris: Őszintén? A kórházban még befogtam a fülemet, mert Léni iszonyatos hangerővel sírt – le is mértük egyszer, még a kollégáimmal nevettünk is rajta, hogy már-már olyan határon volt a sírás mértéke, ami tartós halláskárosodáshoz vezet – de aztán otthon már megszoktuk.
Timi: Az első 6 hét volt a legnehezebb. Végtelennek tűnt ez az időszak, de próbáltunk abba belekapaszkodni, amit mondtatok, hogy ez véget fog érni. Valóban kb. a 6. héten volt a csúcspontja, amikor mindenhol és mindenkor sírt, de aztán ez szép fokozatosan elmúlt. Emlékszem, egyszer elindultunk sétálni és inkább már a sarokról visszafordultunk, mert annyira vígasztalhatatlan volt Léna. Szerencsére túl vagyunk már ezen, most már minden könnyebb. A sírásnál egyébként nem is a hangerő vagy a zaj a legrosszabb, hanem tehetetlenség érzése. Ebben a pár hétben volt, hogy semmitől nem hagyta abba a sírást. De jó volt, hogy tőletek kaptunk egy check-listát, amin mindig végig tudtunk menni. Volt, amikor az segített, volt, amikor az sem, de tudtuk, hogy ez az időszak el fog múlni. Így, hogy tudatában voltunk annak, hogy mennyi ideig kell kibírnunk, azért könnyebb volt.
Dóri: Az édesanyák egyik legnagyobb félelme – a szülés után – a gyermek táplálása és a szoptatás. A Mamata csapata a lehető legnagyobb mértékben igyekszik támogatni az anyukákat, hogy az esetleges kezdeti nehézségek ellenére is tartsanak ki és bízzanak magukban – valamint a kisbabájukban –, mert ha nem adják fel és időben tudnak segítséget kérni (pl. laktációs tanácsadótól), akkor sikeres lesz a szoptatás. Ebben Timi is abszolút meg tudott minket erősíteni.
Timi: Az elején nekem is nehezen indult meg a tejtermelés, az első héten még szükségünk volt nekünk is pótlásra, de aztán ügyesen összeszoktunk Lénivel és azóta 100%-ban anyatejjel tudom táplálni. Ez nem mindig egyszerű, sok kötöttséggel jár, mert én jobban korlátozva vagyok, de mégis látjuk, hogy ez a lehető legjobb a kislányunk fejlődése érdekében. Léni annyira ragaszkodott hozzám, hogy volt, amikor akciófilmbe illően rohantam haza, mert nem akarta elfogadni a cumisüvegbe lefejt tejet Andristól. Persze akkor rögtön az játszódott le a fejemben, hogy biztosan éhen fog halni a kicsikém, de aztán mindenki megnyugodott, amikor hazaértem. (Ennyire okosak a babák, tudják, hogy mi a jó nekik.)
Andris: Nos igen, abban a helyzetben nálam is megállt a tudomány, de kitartottunk Lénivel, ameddig az anyukája hazaért. Egyébként annyira vicces megtapasztalni, hogy mennyit változik a tudomány és az egyes korszakokra jellemző ajánlások. Édesanyám anno napi szinten feljegyezte, hogy mikor mit ettem, mit csináltam, hol tartottam a fejlődésben. Mivel a kislányommal egy nap híján 32 év különbséggel születtünk, így nagyon jól össze lehetett vetni az akkori „main-stream-et” a maival. Én pl. ennyi idősen paradicsomlevet kaptam turmixolt burgonyával és karajjal. Édesanyám meg másnap – gondolom teljesen kétségbeesve – írta, hogy egész nap sírtam és fájt a hasam. Hiába voltam én a 3. gyerek és anyukám már tapasztalt szülőnek számított, mégis ez a történet is megerősített minket abban, hogy a trendek jönnek-mennek, de a tudományos alapokon nyugvó tények, amik józan paraszti ésszel teljesen logikusak is, a legjárhatóbb utak. Mondanom sem kell, hogy Léni egy ideig még nem fog kapni ilyen éttermi fogásnak is beillő ételt.
Dóri: Milyenek voltak az első otthoni napok? Milyen volt élőben is megtapasztalni a kisbabátokkal kapcsolatos ápolási teendőket, pelenkázást, fürdetést?
Timi: Huhh, hiába gyakoroltuk nálatok, élesben azért nehéz volt. Az elején nem volt zökkenőmentes a fürdetés, zengett Lénitől a ház, de aztán kitapasztaltuk, hogyan jó neki is és nekünk is. Nálatok a babát persze sokkal könnyebb volt fürdetni, mint a saját gyerekünket már élőben, de az segített, hogy megmutattátok, hogyan fogjuk meg. Azóta már minden gördülékenyen megy. A babaápolási teendőkkel kapcsolatban is úgy csinálunk mindent, ahogy nálatok tanultuk, próbáljuk a természetes vonalat követni, pl. feleslegesen nem krémezünk, vagy használunk mindenféle drága dolgot. Egyébként annyira jó, hogy ti mindig mondotok példákat is a valóságból, mert így legalább azt érzi az ember, hogy nem csak ő béna, hanem a szülőség senkinek sem egyszerű.
Nekem sokszor segített ez, amikor picit nehezebb napunk volt és többször gondolkoztam azon, hogy világgá megyek, mert azt éreztem, hogy semmit sem csinálok jól. Bezzeg a social media-ban a többi anya… Tudom, hogy nem mindig egyezik meg a valósággal, amiket az anyák/influenszerek megosztanak az online térben, mégis sokszor el tudok bizonytalanodni magamban, hogy lehet velem van a baj. Ilyenkor mindig jó, hogy tudunk veletek beszélni, akik megnyugtatnak, tanácsot adnak és biztosítanak minket arról, hogy ezeken a folyamatokon mindenki átmegy és teljesen normális, ha sokszor azt érezzük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok. Aztán mindig jön egy újabb nap, ami más lesz, vagy sokkal könnyebb, vagy egyszerűen csak mi leszünk rutinosabbak és jobban tudjuk kezelni az aznapi nehézségeket. Szóval mi nagyon hálásak vagyunk, hogy őszintén megosztjátok velünk azokat a dolgokat is, amik nem csak a lila-rózsaszín ködről szólnak.
Dóri: Ha már social media, a tanfolyamon mindig szó van az okoseszközhasználatról. Ti, mint már gyakorló szülők, hogy álltok most ehhez a kérdéshez?
Andris: Ebben nem teljesen értettünk egyet, én megengedőbb voltam Timinél, de végül engedtem, mert tudom, hogy ez neki fontos.
Timi: Igen, az elején úgy voltam vele, ha néha teszünk fel róla képet, akkor azzal nincs baj, most már inkább úgy gondolom – tekintve, hogy mennyi rémhírt hall/olvas az ember –, ha teszünk is fel róla képet, akkor is olyat, ahol nem látszik a kis feje. Kompromittáló, pelenkás képet nem teszünk fel egyáltalán, vagy ha olyan helyzetben van, akkor inkább csak a családnak mutatjuk meg a képeket. Emlékszem mennyire rosszul érintett, amikor a nagyszülők a megkérdezésünk nélkül tettek fel képet Léniről, hiába tudtuk, hogy ők ezt büszkeségből csinálják. Ezt sikerült megbeszélni velük, és el is fogadták az álláspontunkat. Jobb megelőzni, mint utólag bánni, hogy felelőtlenül posztolunk róla valamit. Persze sokszor megszakad a szívünk, de inkább biztonságban szeretnénk tudni a gyermekünket. Emellett, most már értjük, hogy miért emeltétek ki annyira a szemkontaktust a tanfolyamon. Olyan jó és annyira logikus – amibe bele sem gondoltunk – hogy ez mennyire fontos.Nem állítjuk, hogy nincs a kezünkben a telefonunk, de mértékkel, legtöbbször olyankor, amikor megörökítjük a pillanatot, és csinálunk róla pár fotót vagy videót. Ezek olyan emlékek lesznek, amiket mindig elő tudunk majd venni. Ennek ellenére mindig fenntartjuk a szemkontaktust, beszélünk hozzá és tudatosítjuk benne, hogy itt vagyunk neki és figyelünk rá.
Andris: Így van, mértékkel, használjuk az okoseszközöket, de a kislányunk érdeke az első. Az ajánlott képernyőmentes időt is szeretnénk tartani. Ezzel kapcsolatban is nagyon jó, hogy erről is hallottunk nálatok, elmondtátok az irányelveket. Sokszor szülői döntésen múlnak, hogy mi lesz fontos és természetes a gyereknek. Természetesen olyan időket élünk, hogy nem lehet majd kizárni őt az okoseszközhasználatból, de amennyire csak lehet, próbáljuk kitolni az elkezdésének az időpontját.
Timi: Most már mi is tudjuk, hogy amikor megszületik az ember gyereke, újra át tudja élni az élet nagy csodáit, pl., hogy mozognak a levelek, repkednek körülöttünk a madarak, vagy ugatnak a kutyusok. Ha folyton a telefonunkat nyomogatnánk, ebből biztosan semmit sem vennénk észre, ahogyan azt sem, hogy ez milyen nagy csoda a kislányunknak.
Dóri: A szülők másik nagy félelme, hogy milyen hatással lesz egy kisbaba a pár kapcsolatára. Mennyire tudják megőrizni a szülői szerep mellett a nő-férfi/feleség-férj pozíciójukat, illetve hogyan tudják megtartani kapcsolatukban az intimitást. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy ez egy nehéz folyamat, amit sokszor nem könnyű megemészteni, és tudatos odafigyelés, kommunikáció, egymás támogatása szükséges hozzá, hogy együtt, az új szerepünkben családdá tudjunk válni.
Timi: Az elején nehezen lendültünk ezen át, főleg én anyukaként. Idővel az segített nekünk, hogy folyton tudtam beszélni Andrisnak, aki meghallgatott és ki tudtam beszélni magamból a dolgokat. Persze neki ez nehéz volt, mert ő elment otthonról, egész nap emberek között volt, a nap végére már jobban igényelte volna a csöndet. De nagyon hálás vagyok neki, hogy segített ebben, és megértette, hogy milyen fontos, hogy el tudjam mondani a kételyeimet, kétségeimet és persze, hogy milyen jól tud esni egy anyának az, ha végre válaszolnak is neki, nem csak ő beszél egymagában egész nap.
Andris: Apaként én inkább úgy tekintettem a dolgokra, mint megoldandó feladatokra. De az is biztos, hogy el sem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor egy nőnek mindezt egyedül kell végig csinálnia. Sok mindenben mi apák nem tudjuk pótolni az anyákat, de támogatni, segíteni tudjuk őket, akár azzal, hogy ott vagyunk nekik, odafigyelünk rájuk, vagy épp hagyjuk őket elmenni, hogy picit kiszellőztessék a fejüket, elmenjenek fodrászhoz, vagy épp bevásárolni. Nem nagy dolgok ezek, de a párunknak mégis hatalmas segítség, amit meg kell adnunk neki.
Timi: Egyébként néha még most is hihetetlen, hogy van egy gyerekünk és szülők vagyunk. Nem jött egyből Léni születése után az érzés, hogy anya lettem, sokszor még most is furcsa, ha valamilyen hivatalos dokumentumot ki kell töltenem, akkor az „anyja nevéhez” nem az én anyukám nevét kell beírnom, hanem a sajátomét. Bár az is furcsa, hogy Anya már nem anya, hanem Nagyi… De ez így van jól!
Andris: Az biztos, hogy visszagondolva nem is tudjuk, hogy miben fáradtunk el mielőtt szülők lettünk volna. Sok minden változott az életünkben, néha annak örülünk, ha van egy könnyebb napunk és el tudunk menni egyet sétálni, de azt a boldogságot, amit a kislányunk ad nekünk, semmiért sem cserélnénk el.
A bő kétórás beszélgetésünk alatt természetesen Léna is felébredt – ezen a ponton örömmel jegyezte meg Timi, hogy több, mint egy órát aludt – és picit megismerkedhettem vele is. Mosolygós, kiegyensúlyozott, gagyarászó, gyönyörű kis manóka, aki hagyott minket beszélgetni, mert pontosan tudta és érezte, hogy a szülei mindeközben végig rá is figyeltek, beszéltek hozzá és azonnal reagáltak az igényeire. Megható volt látni, hogy Timi és Andris a nehézségek ellenére mennyire kompentensek a szülői szerepükben, milyen nagy szeretettel, odafigyeléssel és tudatossággal nevelik Lénit. Természetesen szóba jöttek vicces (esetenként kakis-pisis) sztorik is, amiken jókat
nevettünk, de ebből is látszik, hogy ezek a kedves kis történetek mennyire hűen visszaadják a szülői „bénázásokat”. Hiszen nem úgy születünk, hogy mindent tudunk, ahogyan sok minden mást is, úgy a szülőséggel járó dolgokat és a gyermeknevelést is tanulni kell. Timi és Andris nagyon jó úton haladnak, hálás vagyok, hogy beengedtek egy kicsit az ő hármasuk legintimebb körébe és bízva bennem/bennünk, megosztják közös életük legfontosabb mérföldköveit, megélését és persze örömét.
Fehér Dóra
A Szülőség okosan tanfolyamokról itt tájékozódhatsz.
A Család születik minikurzusról itt találsz információt.